Érzékenyítő program a Huzellában
A 2020/21. tanévben az „Egy Sima Egy Fordított – Egyesület az Inklúzióért” pályázatot írt ki, az együttnevelésben részt vevő alsótagozatos tanulók érzékenyítésére. Az e célra fejlesztett társasjátékuk újdonság volt hazánkban. Az intézmény vezetőivel és a pedagógusokkal egyeztetve beadtuk pályázatunkat. Ekkor már egyre több sajátos nevelési igényű tanulója volt iskolánknak, köztük nagyothalló, mozgássérült továbbá autizmus spektrumzavarban érintettek, de rajtuk kívűl többen súlyos tanulási zavar vagy viselkedési probléma miatt kaptak kiemelt figyelmet és külön pedagógiai támogatást. A pedagógusok úgy gondolták, hogy hasznát tudnák venni az új programnak, így pályázatunk sikeres elfogadását követően a tanév elején hét kolléga és a gyógypedagógus felkészültek a megvalósításra.
A program öt fogyatékossági területtel foglalkozik: a mozgás-, látás-, hallássérülés, valamint megtapasztalhatják, hogy milyen nehézségekkel néz szembe egy Down-szindrómás vagy autizmus spektrum zavart mutató gyermek. A játék célja, hogy a gyerekek megértsék, senkit nem lehet kiközösíteni mássága vagy fogyatékossága miatt, mert mindannyian különbözőek, sokfélék vagyunk. Másság nemcsak a fogyatékosság, hanem nehéz élethelyzet vagy más változások miatt is keletkezhet és fennállhat.
A játék során közelebb kerülnek a fogyatékossággal érintett vagy különböző nehéz élethelyzetű gyerekekhez. Jobban értik és érzékelik speciális szükségleteiket.
A játékszett tartalmazza a pontos leírást, a játékmenetet és sok-sok LEGO-kockát, ami nagy vonzerő a gyermekek számára Az osztályban tanító pedagógus foglalkozik az osztállyal, ő vezeti a 4–6 fős csoportokkal folyó foglalkozásokat.
A program során hét osztályfőnök kezdte el az érzékenyítést, 2–4. osztályos gyerekek vettek benne részt. Beosztottuk a tanévet, kb. másfél hónapig lehetett egy-egy osztálynál a LEGO-társasjáték. Csakhamar kiderült, hogy a heti egy érzékenyítő óra nem lesz elegendő. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy az iskolaotthonos foglalkozások idejének egy részében is lehetőség nyílt az érzékenyítő játékra.
A „programfüzet” pontosan meghatározta a teendőket: ezek között van néhány szabály, amelyeket minden órán célszerű betartani. A pedagógusnak szabad keze van, de fontos, hogy az előírt instrukciókat kövesse, hiszen a foglalkozások egymásra épülnek. Először a fogyatékossági területekkel ismerkedtek meg. Két-két órában dolgoztuk fel mindegyiket.
A játékban használt Legó kockákkal, melyek praktikus kétfunkciós tárolózsákokban érkeztek, szívesen dolgoztak a tanulók és igyekeztek pontosan végrehajtani az utasításokat. Nagyon várták és szerették ezeket a napokat. A programot úgy építették fel, hogy a csoporton belül mindenkinek legyen feladata a fogyatékossági területek megismerésében. Ennek megfelelően öt csoportot alkottunk, az ismerkedő órák más-más felépítésűek, a feladatok változatosak érdekesek voltak. Az órákon Legó kockákból is kellett építeni, használhatták a fantáziájukat. Minden órán ismételtünk is, összegyűjtöttük az adott fogyatékossági területek legfontosabb jellemzőit. Hamar megtanulták, hogyan és miben kell segíteni az együttnevelésben résztvevő osztálytársuknak. Az utolsó négy órát arra használtuk fel, hogy csoportonként egy képzeletbeli iskola udvarát úgy tervezzék meg, hogy az minden fogyatékossági típussal élő kisgyereknek használható legyen. Saját maguk állították fel a fontossági szempontokat, használhatták a korábbi órák jegyzeteit, rajzait. Minden csapat kapott egy csomagolópapírt, amire tervezhetett, sőt kibővíthette vele a Legó kockákból készült építményét, ha nem volt elég a hely az ötletek megvalósításához. Minden csoport másképpen élt ezzel a lehetőséggel. A gyerekek először párokban dolgoztak, előre megbeszélték, hogyan képzelik el az udvart, mire figyelnek. Fogyatékossági területenként haladtak, majd összeépítették az egyes elemeket. Sokat beszéltek, érveltek, egyezkedtek. Néha vita is kialakult, ilyenkor a jegyzetek, rajzok segítettek eldönteni, hogy kinek van igaza. Boldogok voltak, amikor a vakvezető kutyának megtalálták a legjobb helyet az udvarban, vizestálat, árnyékot is tervezve neki. Nagy fejtörés előzte meg a bejárati kapu méretét is, hiszen a kerekesszékes kisgyereknek is át kell haladnia a kapun, ezután az utakat is úgy tervezték, hogy biztonságosan, akadálymentesen tudjon haladni rajta. Kitalálták, hogy legyen egy csendes zug, ahol az autizmusban érintett gyerekek elbújhatnak. Piktogramokkal segítették a nagyothalló gyerekek tájékozódását. Olyan csúszdát terveztek amit a Down-szindrómás tanuló is biztonsággal tud használni. Kreatív, fantáziadús udvarok születtek. Az elkészült műveket bemutatták a többi osztálynak és az osztályban tanító pedagógusoknak is. Büszkék voltak az alkotásaikra, egy hétig meg lehetett nézni ezeket.
Ezután átadtuk a teljes csomagot és a tapasztalatainkat a következő osztálynak. Év végére minden jelentkezőhöz eljutott a társasjáték, s mindenki pozitív élményekről számolt be.
A saját osztályom tanulói megleptek, amikor az iskolaudvaron felismerték az autista kisfiút. Addig csak furának találták, kerülték, de ezután értették is őt. Néhányan megpróbáltak játszani is vele, ami nem mindig sikerült, de elfogadták ezt a helyzetet. A későbbi osztálykirándulás alkalmával kerekesszékes felnőttel találkoztunk, keresték részére az akadálymentesített helyeket. Volt véleményük arról, hogy miért jól vagy éppen nem jól alakították ki a környezetet. Egy játszótéren rácsodálkoztak a hiányosságokra, s megállapították, hogy itt egy gyengénlátó vagy nagyothalló gyerek nehezen boldogulna. A tanult ismeretek beépültek a mindennapjaikba, egymás felé is sokkal elfogadóbbak lettek, mint korábban.
A következő tanévben kiegészült a társasjáték három különböző területtel: olyan karakterek kerültek be, akiknek kihívás a gyerekközösségekhez kapcsolódni (pl. hiperaktivitásban érintett kislány, ukrajnai menekült kisfiú, valamint egy szabadon megalkotható karakter, akit a közösségében csúfolnak, zaklatnak, kirekesztenek).
Néhány kolléganő kiegészítette ezekkel a karakterekkel az érzékenyítést azokban az osztályokban, ahol előző évben az alapokat már lerakták. Osztályom tanulói a 4. évfolyamon élhették meg azt, hogy egy magyarul nem tudó ukrán menekült kislány került közéjük. Kezdetben egy orosz anyanyelvű kisfiú fordította neki a tudnivalókat. Közel ültek egymáshoz, mindenki azonnal elfogadta, hogy új osztálytársuk segítségre szorul, s amikor az orosz kisfiú hiányzott, rögtön átvette valaki a helyét, s folyamatosan segítették, támogatták őt. Senki sem bántotta vagy csúfolta, mindenki azon dolgozott, hogy minél előbb beilleszkedjen. Már ötödikesek, azóta is segítik ezt a gyermeket, aki érti a nyelvet, s időnkét meg is szólal, de még mindig komoly gondot jelent számára a magyar tankönyvekből való tanulás.
Ugyanebben az osztályban tanult autista, nagyothalló és ADHD-s kisgyerek is. Az autista és a nagyothalló fiúkat elfogadták, együttműködtek velük. A legtöbb problémájuk az ADHD-ben érintett tanulóval volt, több érzékenyítés is történt, de nehezen tudtak alkalmazkodni egymáshoz, ugyanakkor megtanulták „kezelni” őt.
Meggyőződésem, hogy ebben az osztályban amiatt is volt sikeres az említett gyermekek integrálása, mert 2. osztályban részt vettek az érzékenyítő programban.
A jövő tanévben újra másodikos osztályom lesz, így tanév elejére tervezem ezt a projektet. Remélem, több kolléga is kedvet kap hozzá!
FORRÁSOK
https://www.egysimaegyforditott.com/tarsasjatek
Írta: Miklósiné Nagy Ágota, tanító, gyógypedagógus tanulásban akadályozottak pedagógiája szakirány - Huzella Tivadar Általános Iskola